KXL blogja

Adatok magyar aranyforintban, ill. 100 ezüstdénárnak megfelelő elszámolási forintban. Ekkor átlagosan kb. 5-10 százalékkal ér többet az aranyforint, nincs még jelentős különbség.

1495 körül a magyar hadban, átlagosan:
- egy lovas havi zsoldja: 3 forint,
- egy gyalogos havi zsoldja: 2 forint,
- egy várkatona havi zsoldja: 4 forint.
(A várkatona a vár karbantartásán is dolgozik, és nem sűrűn számíthat zsákmányra.)

1503-ban a királyság "állami" bevétele mintegy 220 ezer aranyforint, ebbõl 166 ezret vitt el a végvárak fenntartása, ami így sem fedezett minden költséget.

1504-ben csak a zsoldra és felszerelésre költött összeg kb. 113 ezer aranyforint, 1511-ben pedig 128 266 aranynak megfelelő összeget számoltak el erre.

1516-ban a velencei követ 140 ezer aranyforintra becsülte a kincstár bevételét, és 100 ezerre a hadikiadást.

Fentiek elvileg békeévek.

1523-ban, háborús időszakban, a ténylegesen befolyó bevétel kb. 88 ezer, a hadikiadás 156 ezer aranyforint.

Jajca éves költségvetése ezidőtájt kb. 25 ezer aranyforint. Egy jelentősebb karbantartás 1500 aranyba került, úgy, hogy a várbirtok jobbágyainak robotban végzett munkájáért nem fizettek.

Batthyány Boldizsár (?-1520) 1493 és 1502 között többször volt jajcai bán. A kincstár 4000 arannyal tartozott neki, ezért másodszor már csak úgy vállalta, hogy adómentességet kapott somogyi birtokaira. A birtokán így a királynak járó adót maga szedette be, és ebből fedezte tisztsége kiadásait.

Mátyás király halála után rohamosan csökkent a király bevétele. Az országgyűlés az oszmán fenyegetés miatt kimondta, hogy egyes tisztségekre csak gazdag urakat szabad tenni, mert általában saját vagyonukból kellett fedezni a kiadásokat.
Az úgynevezett "védelmi tisztségek":
- temesi ispán,
- jajcai bán,
- horvát-szlavón bán,
- kalocsai érsek,
- dél-magyarországi kapitányságok,
- erdélyi vajda.

Corvin János horvát-szlavón bánsága idején a Hunyadi-vagyon jelentős része elúszott, nagyrészt a hadikiadások miatt.

Báthori István nádor temesi ispán is volt, 1520 körül a király már 28 ezer aranyforittal tartozott neki.
Török Bálint nándorfehérvári bánnak 70 ezer, Orlovchich Gergely zenggi kapitánynak 16 ezer aranyforinttal tartozott a kincstár.
1521-ben a kalocsai érsek elszámolt bevétele 3192 aranyforint, becsült hadikiadása 25 ezer aranyforint.

A szultáni kincstár bevétele az 1526-os pénzügyi évben:
kerekítve 477 millió akcse = kb. 9,5 millió magyar aranyforint.
Hadikiadás ebben az évben:
kerekítve 360 millió akcse = kb. 7,1 millió magyar aranyforint.

A szultán egy naptári hétre esõ tényleges bevétele több, mint a magyar király éves (és teljesen soha be nem szedett) bevétele.

(1 magyar aranyforint hivatalosan 50 akcse, ezzel számoltam. Az isztambuli piaci árfolyam ekkor kb. 52-53 akcse, a lényegen nem változtat.)

A szponzor "ős" eredete:

A római jogban a sponsor volt az a (lehetőleg rokon) férfi, aki a nőre vonatkozó szerződésben a nő képviselőjeként szerepelt. Eltartásáról, férjhez adásáról is gondoskodott, és részben a családfői jogokat is ő gyakorolta, ha nem élt (vagy nem volt elég gazdag) a nő apja, ill. családfője.

A házasodási ceremóniában a sponsornak fontos szerepe volt, "biztosította" a menyasszony termékenységét. A pucér fenekű lányt a sponsor térdére fektették, és cintányér-zene kíséretében szíjjal fenekelték el.

Az általánosabb latin jogi nyelvben a sponsor a "kezes, kezességet vállaló” fogalmakat jelölte. A szerződés nem teljesítése esetén a sponsor az előre letett összeggel kezességet vállalt a tényleges szerződő félért.

A szó a spondere "(esküvel) ígérni, megfogadni" igéből származik. A törvényszék előtt ünnepélyesen megfogadták a szerződő felek, hogy teljesítik a szerződés tárgyát.  Ezt nevezték sponsio-nak, (esküvel megerősített) fogadalomnak. A szakrális spondeo, "esküvel megígérem" szó szentnek számított, mert ha valaki megszegte fogadalmát, az sacrilegium-ot (istengyalázást) követett el. Az ilyen szószegő ember "sacer" lett. Ez a szó a secernere (elkülöníteni) igéből származik, és azt jelöli, hogy az emberi társadalomtól külön áll. Az ilyen "sacer" embert bárki büntetlenül megölhette, ez az istenséget kiengesztelő cselekedetnek számított.
(A sacer szónak van ellenkező értelmű jelentése is - szentként, áldottként is kiválhat az emberi társadalomból - de az itt mellékes.)

Ebből a spondere igéből származik egy másik fogalom is, a sponsalia, a "jegyesség". A sponsus (jegyes) és a sponsa (mátka, ara) egymásnak megígérték, hogy egybekelnek. Raffaello egyik képe, mely Szűz Mária és Szent József eljegyzését ábrázolja, a Sponsalia nevet viseli.

A középkori latin jogban részben megmaradt a sponsor, mint kezes fogalma, de a családjogban más jelentése is lett:
sponsa: menyasszony
sponsus: vőlegény
sponsor: keresztapa
spontrix: keresztanya

1521. július 7-én az oszmán had elfoglalta Szabácsot. A kb. 400-500 főnyi várvédő had az utolsó emberig odaveszett.
1521. július 12-én, 9 napi ostrom után elfoglalták Zimonyt, a kb. 350 várvédő meghalt.

Báthori István nádor júliusban Nyírbátorban ünnepelte lakodalmát, nem ért rá ilyen apróságokkal foglalkozni. Egy lengyel hercegi leányka mégiscsak fontosabb! 

A nádor még azon a nyáron, a lagzi után, a korabeli források szerint mintegy 20 ezres hadat gyűjtött a kiskorú uralkodó nevében, de persze nem ért oda segíteni. A várak visszavételére esély sem volt. Báthori nádor és Szapolyai János erdélyi vajda utálták egymást, nem voltak hajlandóak katonai együttműködésre sem. Egymás hadától tartva nem mozdultak. (Báthorit 1514-ben Temesváron Dózsa serege ostromolta, Szapolyaitól kellett segítséget kérnie, amit valószínűleg nem ingyen kapott. Ezután romlott meg a viszonyuk.)

A kiskorú király saját 200 fős bandériuma (a többi a várakban szolgált) még testőrségnek is kevés volt. Augusztusra összegyűlt néhány ezer, többségében külföldi gyalogos zsoldos, és néhány királyhű úr párszáz főnyi serege, de ez érdemi beavatkozást nem tett lehetővé. A szultán Nándorfehérvárt ostromló reguláris haderejét 60 ezer főre becsülték.
Ez a hadat is csak úgy lehetett összeszedni, hogy a júniusban elhunyt Bakócz Tamás 240 ezer aranyra becsült értékű hagyatékát lefoglalták, és ezt használták fedezetként a kiadásokra.

1521. augusztus 29-én Oláh Balázs hadnagy parancsnoksága alatt már csak 72 várvédő harcos volt életben, többnyire sebesülten, mikor átadták Nándorfehérvárt az oszmán hadnak. Az ostrom kezdetekor még kb. 600-700 fős sereg 66 napig védte a várat, a helyi, többségében szerb lakosság segítségével. Az első 50 napon több, mint 20 rohamot vertek vissza. Móré Mihály, a várparancsnok, akkor szökött át a törökhöz tárgyalni, amikor elfogyott az élelem és a muníció. A kortársak árulónak tartották. Kb. kétheti tárgyalás után újabb roham volt, a védők ezután adták meg magukat, szabad elvonulás fejében.

Az elvileg királyi vár katonáit már évek óta nem fizették. Oláh és Móré a 19 éves Török Bálint tisztjei voltak, aki akkor még kiskorúként gyámság alatt állt. A vár tulajdonképpen zálogban volt Török Bálintnál, akinek a király akkor már mintegy 70 ezer aranyforinttal tartozott, részben épp azért, mert Nándorfehérvár őrségének fenntartási költségeit magánvagyonából fedezte.
A kiskorú király nevében egy tanácsadó testület intézkedett, ill. kellett volna intézkednie. Azzal a feltétellel küldtek volna segítséget Nándorfehérvárba, ha Török Bálint gyámjai átadják a várat egy kijelölt királyi tisztnek. Ez esetben persze a korabeli viszonyok ismeretében sohanapjára halasztódott volna a tartozás visszafizetése. Ezt a gyámok az akkori erkölcs szerint nem tehették meg.
Nándorfehérvár feladása után Török Bálintot az országgyűlésen jószágvesztésre (azaz teljes vagyonelkobzásra) ítélték. Erdélybe menekült, Szapolyai János erdélyi vajda szolgálatába állt. Két év után királyi kegyelemmel kapta vissza jogállását és vagyonát.

Nem mellesleg Báthori nádornak is 28 ezer aranyforinttal tartozott a kincstár 1521-ben. Igaz, a nádort nem sokkal ezután az országgyűlés (Werbőczy köznemesi pártja, nyilván Szapolyai támogatásával) hétszázezer arany elsikkasztásával vádolta. Egy időre meg is fosztották nádori hivatalától.

Miksa másik unokája, Ferdinánd, 1522-ben lett uralkodó, V. Károly átengedte neki a keleti tartományokat.

Ferdinánd 1521-ben még 3000 aranyat kölcsönzött a Fuggerektől, az okirat szerint azért, mert nem volt mit ennie.

V. Károly spanyol király 1519-ben szó szerint megvette a császári címet. A pontos kimutatás szerint pénzben és ajándékban a választófejedelmek 498 274 rajnai forint 46 krajcárt kaptak. A többi kiadás kb. 350 ezer rajnai forint volt. A teljes költségből mintegy 500 ezer rajnai aranynak megfelelő összeget a Fuggerek kölcsönöztek.

Miksa császár (V. Károly nagyapja) még életében mintegy százezer magyar aranyforintnak megfelelő pénzt és ajándékot osztott szét a magyar és lengyel urak között, hogy unokája császárrá választását biztosítsa.

II. Lajos magyar király ekkor cseh uralkodóként választófejedelem is volt. Mivel kiskorú - 11 éves - szavazatáért a főurakat kellett megvenni. A spanyol király követei bizalmasan felkérték Lajos királyt, hogy ingadozó tanácsosainak küldőjük részéről pénzt ajánljon fel. Lajos úgy nyilatkozott, hogy ilyen eljárás nem egyeztethető össze királyi méltóságával. Az ellen azonban nem volt kifogása, hogy a követek maguk tegyenek megvesztegetési kísérletet.

A 28 tagú királyi tanácsadó testület két legbefolyásosabb tagja, Szalkai László kancellár, váci püspök, és Szatmári György főkancellár, pécsi püspök volt.

Szalkai háromezer, Szatmári pedig ötezer magyar aranyforintnak megfelelő összeget kapott. Szatmári elfogadta ötezret, de Johannes Cuspinianus követnek megjegyezte, hogy többet is megérdemelne, mert a francia követ tízezer aranyat ígért neki vagy még egy gazdag püspökség jövedelmét. A jobbágysorból feltört Szalkai valószínűleg származása miatt nem számíthatott a háromezernél többre.

Ferenc francia király támogatása a magyar urak részéről valójában fel sem merülhetett, mert közismert tény volt, hogy hajlandó az oszmán szultánnal is szövetkezni.